Líra és epilógus

Közreműködik: 

Joanna Kamenarska – hegedű

Kodály Filharmonikusok

Vezényel: Bényi Tibor

Beethoven a Coriolan nyitányt és kísérőzenét 1807-ben komponálta Heinrich Joseph von Collin ma már ismeretlen színdarabjának előadásához. A szenvedélyes kompozíció Gaius Marcius Coriolanus 5. századi római hadvezér tragédiáját jeleníti meg, aki sikeres hadjáratokat vezetett Róma ellenségei ellen. A hős politikai ambíciókat is táplált, de nem járt sikerrel, és – anyja könyörgése ellenére – bosszúból árulóvá lett, majd szégyenében öngyilkosságot követett el. Beethoven drámai törekvései egyértelműek, ám a történet lineáris jellegét kénytelen volt szonátaszerkezet keretei közé helyezni. Míg a dráma továbblép a végkifejlet irányába, addig a szonátaforma szabályai visszatérést igényelnek. Beethoven azonban megkerülte ezt a dilemmát, és alapvetően nem a cselekmény leírását választotta, hanem a konfliktus lényegét ragadta meg. A nyitányt mindössze két zenei gondolatból építette fel, amelyek a dráma erkölcsi vonulatát jellemzik: Coriolanus bosszúvágyának forrongását állítja szembe anyja könyörgésével.

Prokofjev I. D-dúr hegedűversenyének szentpétervári ősbemutatóját eredetileg 1917 novemberére tűzték ki, de a zűrzavaros forradalmi helyzet miatt ez a terv hosszú késedelmet szenvedett. A premierre végül 1923-ban Párizsban került sor Marcel Darrieux szólójával, Serge Koussevitzky vezényletével. Prokofjev ekkor már a francia fővárosban élt, mert röviddel a versenymű befejezése után elhagyta Oroszországot, hogy "egy rövid nyugati koncertkörútra" induljon, ami aztán tizenöt évig tartott. A közönség soraiban ott voltak Párizs művészeti elitjének tagjai, köztük Pablo Picasso, Anna Pavlova, Karol Szymanowski és Nadia Boulanger. Az új versenymű megosztotta a bemutató közönségét, a progresszívek túl konzervatívnak, a konzervatívok pedig túlzottan haladónak találták. Néhány hónapon belül azonban olyan művészek vitték sikerre, mint Nathan Milstein és Vladimir Horowitz (hegedű-zongora verzióban), valamint Szigeti József egy – Reiner Frigyes által vezényelt – 1924-es prágai kortárs zenei fesztiválon. A 19. századi romantika világa inkább a versenymű szélső tételeiben jelenik meg, míg középső, második tétele már a jellegzetesen 20. századi, motorikus ritmusok világa.

A zenetudósok, ha kifogynak az önálló témákból, előszeretettel találgatják, hogyan alakult volna Mozart pályája, ha hosszabb élet jut neki osztályrészül. Mesterségbeli tudása, és zeneszerzői találékonysága ugyanis megállíthatatlanul fejlődött, utolsó szimfóniái is tele vannak meglepő megoldásokkal. A „Nagy”g-moll (K.550) és a C-dúr „Jupiter” (K.551) szimfóniákhoz képest azonban az Esz-dúr (K.543) mű inkább a kifinomultságában újszerű, mint meglepetéseiben. Az Adagio-val kezdődő, 3/4 metrumra váltó nyitótétel a visszafogottság mintaképe, mely szigorúan tartja magát a szonátaforma szabályaihoz. Második tétele, az Andante, szintén a konvenciókhoz ragaszkodik, bár figyelemre méltóan él az elegancia és az intenzív kifejezőerő kombinációjával. A harmadik tétel Mozart egyik legnagyszerűbb menüettje, melynek triója Haydn-re emlékeztető népies hangulatot áraszt. Végül, a záró tételben a zeneszerző egy lendületes moto perpetuo-t (örökmozgót) vetett papírra, amelynek a második témája valójában az első téma álcázott megjelenése. Ez talán a szimfónia legmerészebb ötlete, ami különösen meglepő egy olyan zsenitől, aki kiapadhatatlan volt dallamalkotás terén is.

– baljos –