Vízkereszt, vagy bánom is én

IKERVILÁGOK

A Vízkereszt, mint hibátlan egységbe szerkesztett komikai nagykoncepció, a szakmai
tudathasadás remekműve. Vezérmotívuma a hibbanás, melyet fölényes logikával és táncos eleganciával forgat meg többször is önmaga körül: mintha most is a gondolkozás szabad ege alatt növeszthetné ki magából a témát, mintha szellemének szabad mozgását legkevésbé sem zavarná az egymást tagadó ikervilágok tébolyult összenövése. Shakespeare sokat tudott, és nagyon bízhatott magában. Tragédia vagy komédia? Kipróbált elmeéllel, mint »egy puszta tőrrel«, alkalomadtán megvan a módja elvágni »ettül ezt«. (Géher István)

A CÍM

Az alcím, „what you will” tucatnyi jelentést hordoz: amit akarsz, amit szeretnél, amit kívánsz, te tudod, ahogy akarod, nekem mindegy. Egyrészt: olyan, mintha Shakespeare nem akart volna címet adni a darabnak. Másrészt felhívja a figyelmet a vígjáték kettősségére: a „twelfth night” a karácsonyi ünnepségek utolsó napja, az önfeledt bolondozás ideje volt, a „will” jelentése pedig többek között a vágy, a szexuális vágy, a szenvedély.

A darabban a bolondozás és a szerelem áll egymással szemben, erre is utal a cím, mely talán azon véletlen körülménynek köszönte címét, hogy először a vízkereszt ünnepén, január 6-án került színre; vagy talán Viola átöltözködése emlékeztette a költőt az ünnepre,
melyen szokásban volt álruhába öltözködni s álarc alatt különféle tréfákat űzni.

Ebben az utolsó vígjátékában szinte minden nagy és jellegzetes shakespeare-i vígjáték elemet felfedezhetünk. Mintha még egyszer és utoljára a mester egy nagyszabású tablót akart volna készíteni a saját jól bevált vígjátéki eszközeiről: a hajótörésről, a szerep és személycserékről, a téves szerelmekről a megtréfálásból eredő félreértésekből.

AZ UTOLSÓ KOMÉDIA

A Vízkereszt - Shakespeare egyik legnépszerűbb, nálunk is igen gyakran játszott vígjátéka – látszólag egyszerű mű, lényege a felszabadult, vidám bolondozás, a sokszoros félreértések és csalódások, álruhák és átöltözések kacagtató kavalkádja. Már a korai kritikusokat is meggondolkodtatta azonban, hogy a mű 1601-ben a Hamlettel egyidőben keletkezett. A fontosabb szereplők lényegében egyetlen érzelmet bontanak ki a darabban: a viszonzatlan, reménytelen szerelem motívumát. Orsino, Illíria hercege szerelmes a szép Oliviába, aki rá sem hederít. Ugyanakkor Viola annál is inkább reménytelenül vágyódik Orsino után, mert ahhoz, hogy a közelébe kerüljön, fiúruhába kell öltöznie és ura bizalmasaként, annak mintegy szerelmi postásaként kell asszisztálnia Olivia meghódításához. Olivia éppen Violáért rajong olthatatlanul. A sok semmibe futó érzelem már eleve valami tragikus felhangot visz a műbe, és ezt nem ellensúlyozza, sokkal inkább kiemeli a bohócok féktelen tréfálkozása, valamint Malvoliónak, Olivia udvarmesterének (aki egyébként szintén reménytelenül szerelmes) állandó kifigurázása. A darab happy enddel zárul, az egyszerű vígjáték azonban addigra talányos, összetett művé alakul, valódi shakespeare-i remekművé. (Legeza Ilona)