Téli varázs – PÓTJEGYEK

Közreműködik:

Varga Tamás, a Bécsi Filharmonikusok vezető csellistája / Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel

A francia Paul Dukas a koncertlátogatók többsége számára az úgynevezett egyműves zeneszerző mintapéldája. Természetesen ez az állítás nem igazán állja meg a helyét, hiszen számos más értékes darabbal is gazdagította a zeneirodalmat, ám igazán népszerűvé a Bűvészinas című – Goethe balladája nyomán komponált – szimfonikus scherzója tette. A zeneszerző egyébként kíméletlen önkritikával semmisítette meg azokat a darabjait, amelyekkel elégedetlen volt. A 19-20. század fordulóján alkotó Dukas nem tartozott korának egyik nagy irányzatához sem, konzervatívnak, de újítónak sem volt tekinthető. Zenekritikusként és a párizsi Conservatoire tanáraként is tevékenykedett, tanítványai közé tartozott mások mellett Maurice Duruflé és Olivier Messiaen is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Goethe versére – német címe Der Zauberlehrling – Dukas megzenésítésének sikere irányította rá a figyelmet. Az elbizakodott, önmagát túlbecsülő bűvészinas gazdája távollétében elindítja a varázslatot – parancsára a seprű vízzel árasztja el a lakást – ám leállítani azt nem tudja, arra csak a hazaérkező mester képes. A nem túlzottan érdekfeszítő tanmesét Dukas mesterien megalkotott, a cselekményt képszerűen ábrázoló partitúrája izgalmas élménnyé teszi, de kihívást jelent a zenekar és a karmester számára is.

A leginkább Sámson és Delila című operája, illetve Az állatok farsangja című zoológiai fantáziája révén népszerű Camille Saint-Saëns igen gazdag, értékes életművet hagyott maga után. Versenyművei közül az egyik legjelentősebb az I. a-moll gordonkaversenye, melyet Auguste Tolbecque számára komponált. Tolbecque nem csupán kiváló csellista volt, de   játszott viola da gambán, hangszereket készített, sőt még a tudomány művelésére is jutott energiája. Saint-Saëns csellóversenye 1872-ben készült el, bemutatására a következő év januárjában került sor Párizsban. Az előadás sikert hozott a szerzőnek, bár némelyek túl hangsúlyosnak ítélték a zenekar szerepét, a mű szimfonikus jellegű építkezését. A versenymű három tétele egybekomponált, és remek lehetőséget ad a szólistának a virtuozitás mellett a mély érzelmek kifejezésére is. Egyes feltételezések szerint egy szeretett rokon halála is közrejátszott abban, hogy a gyász és a melankólia érzésének megszólaltatására Saint-Saëns a csellót látta legalkalmasabbnak. Ennek ellenére a mintegy 15-20 perc időtartamú darab hangvétele egyáltalán nem lemondó, élénk tempói, behízelgő dallamai életigenlést sugároznak.

Georges Bizet a Carmen zseniális alkotója C-dúr szimfóniáját 1855-ben – tanulmányai idején – kamasz fejjel komponálta. „Egy tizenhét éves diákhoz képest rendkívüli tehetségről árulkodik, mind a dallami invenció, mind a tematika kezelése, mind a hangszerelés terén.” – állapították meg később a darabról. Az ifjú szerző ekkoriban a párizsi Conservatoire-ban Charles Gounod osztályában tanult. A nyilvánvalóan tanfeladatként komponált darabot Bizet életében sohasem játszották, de későbbi műveiben egyes mozzanatokat mégis felhasznált. A kézirat a fiatalon elhunyt zeneszerző özvegyétől a konzervatóriumi könyvtárba került, ahol 1933-ban bukkantak rá. Két évvel ezután Felix Weingartner vezényletével a svájci Bázelben került sor a megkésett bemutatóra. A szimfóniát azonnal Mendelssohn hasonló életkorban írt Szentivánéji álom nyitányával egyenrangú ifjúkori remekműként ünnepelték, és hamarosan a zenekari repertoár kedvelt darabjává vált. A C-dúr szimfónia alapvetően klasszikus szerkezetű, dallaminvenciója és könnyedsége időnként Mozartra és Schubertre emlékeztet. Négy remekbeszabott tétele közült talán a második – Adagio – érdemel külön említést, melynek oboaszólója megindítóan gyönyörű dallamával kivételes pillanata a zenei romantika korának.

– baljos –