Magnificat 300 – Psalmus 100

Közreműködik:

Sáfár Orsolya, Rendes Ágnes, Janovicz Zsófia, Körmendy Flórián, Endrész Ferenc, Kovácsházi István – ének / Kodály Filharmonikusok / Kodály Kórus (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán)

Lautitia Gyermekkar és Lautitia Ifjúsági Vegyeskar (karigazgató: Nemes József)

Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel
 

Éppen száz esztendeje annak, hogy a Fővárosi Vigadóban megrendezték azt a ma már zenetörténeti jelentőségűnek számító hangversenyt, melynek keretében a Buda, Pest és Óbuda egyesítésének ötvenedik évfordulójára készült új művek bemutatójára került sor. Dohnányi Ünnepi nyitánya és Bartók Táncszvitje társaságában ekkor szólalt meg először Kodály Psalmus Hungaricusa is, ekkor még 55. zsoltár címmel. Vajon mit érezhetett a korabeli – nyilván elsősorban közéleti személyekből álló – hallgatóság, amikor először találkozott ezekkel a remekművekkel?  Dohnányi mesterien szerkesztett – a Hiszekegy, a Szózat és a Himnusz dallamát egybeszövő – kompozíciója valószínűleg előadóegyüttesének hatalmas méretei (két szimfonikus- és egy fúvószenekar) miatt szólal meg ritkán. Bartók és Kodály alkotásai viszont röviddel az ősbemutató után megkezdték nemzetközi karrierjüket is. Szinte bizonyos, hogy ha Kodály nem rendelkezik azzal a széleskörű műveltséggel, mely a régi magyar irodalom alapos ismeretét is magába foglalta, akkor ma nem ismernénk Kecskeméti Vég Mihály nevét, illetve azt a tőle származó zsoltár parafrázist, mely a Psalmus irodalmi alapját képezi. Egy évszázaddal a bemutató után bátran kijelenthető, hogy Kodály Zsoltára éppúgy a magyarság hányatott sorsának megrázó, allegórikus megfogalmazása, mint ahogyan Kölcsey Himnusza is az. A mű szerkezetéről szólva: a szerző egy rondó formába helyezi a zenei témákat – ennek alapját egy, a magyar históriás énekekre is emlékeztető 6/8-os zsoltárdallam képezi, amit az énekkar szólaltat meg (Mikoron Dávid…). A tenor szólista szenvedélyes hangon jeleníti meg a bibliai király tépelődéseit, átkait és reménységeit. A vokális szólamok és a szövegek jelentéstartalmát a rendkívül sok színnel, markánsan hangszerelt zenekari anyag oly módon húzza alá, hogy az egyszerre mutat tipikusan magyar jelleget és hordozza a zenei impresszionizmus jegyeit is.

J.S. Bach dicsőítő énekének, a Magnificatnak a szövege Lukács evangéliumából származik, és a  katolikus liturgia részét képezi. Kezdő sora nem más, mint Mária válasza unokatestvérének, Erzsébetnek, miután Erzsébet Isten anyjaként köszönti őt. (Magnificat anima mea Dominum, azaz Magasztalja lelkem az Urat). Bach 1723-ban lett a lipcsei evangélikus Tamás-templom karnagya, ahol az istentisztelet német nyelven folyt, de a fontosabb ünnepeken gyakran alkalmaztak latin liturgikus szövegeket is. A tizenkét tételes mű a karácsonyi ünnepekre készült, eredetileg Esz-dúrban. A zeneszerző 1730 körül átdolgozta, és a fényesebb D-dúr hangnembe transzponálta a zenei anyagot, illetve elhagyta a korábban beiktatott karácsonyi énekeket is. Bach az akkoriban lehetséges leggazdagabb zenekari összetételt használta: trombitákat és üstdobokat, fuvolákat, oboákat, fagottokat, vonósokat és orgonát. Az ötszólamú vegyeskar mellett öt énekes szólistát alkalmazott. Több áriában obligát hangszeres szólókat (oboa d’amore, fuvolák) is hallhatunk. Bach a Magnificat szövegét rövid tételekre tagolta, hogy a bennük foglalt tartalmakat a zene eszközeivel minél színesebben jeleníthesse meg.

– baljos –