Én vagyok a Kíváncsi!

képzelt monológ Ady Endre titkos múzsáját imitálva, 80 perc

Kíváncsi Illi szerepében: Pusztai Luca
Írta és rendezte: Formanek Csaba

"Adyt nem pusztán a lány titokzatossága izgatta, de egy ideig lelki társat is talált benne: ő volt az egyetlen, akinek beszélhetett élete addigi legnagyobb elhatározásáról: hogy végleg abbahagyja tanulmányait, újságíró és költő lesz."

Új bemutatónkban mintegy 120 éves időutazás során a 21 éves Ady Endre szellemét idézzük meg, és persze a századforduló ellentmondásos világát. A színdarab egy ábrándos leányregény és egy földöntúli levélszerelem valós eseményeit dolgozza fel.

A színdarab és az előadás a Déri Múzeum megbízásából és támogatásával készült.

KRITIKA"A Kivancsi Illi néven írogató leány, aki mint szédült pille forgott a vidéki "lámpás" körül, Varga Ilona könyvelőkisasszony volt. Az őt játszó, általam eddig először látott Pusztai Luca rendkívüli teremtésnek tűnik. Teljesen átadja magát a figurának, megküzd a sokféle szöveggel, az abbamaradni nem tudó kezdő- és zárózenével, remekül viseli a jelmezt, jól bánik a tárgyakkal. Csupa zene minden mozdulata, nem lehet levenni a szemet róla, s mintha még a reflektor előtt köröző igazi pille is őt szolgálná. Külső-belső képekkel teli, érdekes est ez, jellegzetes Formanek-opusz." (Gabnai Katalin, Színház folyóirat, 2021. november)

Támogatók:

Déri Múzeum, Debrecen

EMMI Kiemelt művészeti programok, Katona József Drámapályázat

HÁTTÉR:

A Déri Múzeum irodalmi gyűjteményében őrzik Ady Endre Versek című első verskötetének egy példányát. Ebben olvasható a következő, 1899 októberében keltezett dedikáció: „Valakinek, a kit én sohse láttam, s a kire mégis annyiszor gondoltam. Ez a kötet talán nem csak az ő számára lesz búcsú...”

E sorok annak a debreceni lánynak szólnak, aki rendszeresen írt Adynak, s aki a költő múzsája szeretett volna lenni. Varga Ilona az első levelet 1899 januárjában írta, Kíváncsi aláírással, az iránt érdeklődve, miért oly szomorú Ady és miért oly szomorúak a versei. A költő vallomássá kerekedett szerkesztői üzenetben válaszolt a Debreczeni Hírlapban. Aztán újabb levelek következtek, „poste restante” (postán maradó), mert a lány nem volt hajlandó felfedni kilétét.

Adyt nem pusztán a lány titokzatossága izgatta, de egy ideig lelki társat is talált benne: ő volt az egyetlen, akinek beszélhetett élete addigi legnagyobb elhatározásáról, mert tudta, hogy megérti azt, amit még az édesanyja sem: hogy végleg abbahagyja tanulmányait, újságíró és költő lesz. Levelezésük, anélkül, hogy valaha találkoztak volna – a tisztviselőként dolgozó lány csak irodája ablakából leste a költőt – évekig folytatódott még, bár egyre ritkulóan. Családja emlékezése szerint Ady még élete végén is úgy emlegette a titokzatos debreceni lányt, mint aki méltó és megértő társa lehetett volna.

Varga Ilona soha nem ment férjhez, Ady iránti szerelmét őrizte a szívében; olyannyira, hogy a történetet részleteiben még vele együtt lakó testvérei sem ismerték. Az 1960-as években nyomozták ki irodalomtörténészek a kilétét, s még fel is tudták keresni az akkor Hajdúszoboszlón élő, nagyon idős hölgyet, aki végül felfedte élete titkát, és átadta a nyilvánosságnak az annyi éven át őrizgetett, Ady által neki írt leveleket, dedikált képeket és versesköteteket.