DOHNÁNYI/2 - BALOGH // BEETHOVEN // RÁNKI FÜLÖP // RAJNA

Mai koncertünket Balogh Máté fiatal zeneszerzőnk Alabama March című művével kezdjük. Balogh Máté a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett, majd itt szerezte doktori fokozatát, és 2018 óta tanársegédként dolgozik. Ebben az évben kapta meg a Junior Prima-díjat is. A ma este elhangzó művet Alabama állam fennállásának 200. évfordulója alkalmából, Vajda Gergely, a Huntsville-i Szimfonikus Zenekar vezető karmesterének felkérésére írta, saját bevallása szerint két nap alatt. A szerző így vall darabjáról: „Az induló egy létező zenei mozgásforma, és ez sokat segített. Az indulónak van egy hagyományos hangszerelési szerkezete, ami biztonságot adott. Alkalmaztam a műfajban megszokott szólisztikus dallam-fajtákat, részben a szokásos kísérő-figurákat. Egy korábbi darabomban, a Pseudomarschban, hasonló motívumokat használtam. Az a mű ugyan csak fúvószenekarra készült, mégsem kamarazenei jellegű, sokkal inkább tömbszerű hangzásokban gondolkodtam. A Pseudomarsch-sal 2017-ben első díjat nyertem egy zeneszerzőversenyen, azóta a Magyar Rádió is felvette, többször le is adták, és időközben több fúvószenekar is rendelt tőlem indulót, így az indulóírás, mondhatni viccesen, szinte már védjegyemmé vált.”

Beethoven 1796-97-ben komponált, hivatalosan ugyan első, valójában azonban – a kiadatlan Esz-dúr versenyművet és a korábban komponált B-dúrt is számolva – harmadik, C-dúr zongoraversenye a műfajban hivatalosan először próbálkozó, alapvetően még a kortársak – tulajdonképp Mozart – hatása alatt álló fiatal szerző zsenijét példázza. Ugyan valamennyi későbbi, jellegzetes beethoveni jegy, fordulat már kihallható e mű első két tételéből, ugyanakkor a záró, virtuóz, felettébb technikás rondo még alaposan merít a Viotti-hegedűversenyek, s ezen keresztül a Mozart-zongoraversenyek szerkezeti megoldásaiból, valamint a Haydn és Mozart által is gazdagon alkalmazott népzenei hagyományokból. Belső rövid kadenciák, izgalmas részletek, könnyű kézzel jó helyre beillesztett tréfák: a fiatal Beethoven kezdeti, de már itt teljes értékű játéka ez.

Beethoven II. D-dúr szimfóniáján 1801 és 1802 között dolgozott: ez az időszak egybeesik a Heiligenstadti végrendelettel (1802. október 6.). Beethoven ekkor már tudta, hogy teljes süketség és társadalmon kívüliség vár rá; ebben a vigasztalhatatlan lelkiállapotban írta meg ezt a szimfóniát, amely szöges ellentéte a külső világnak: bizakodás, derű és az élet szeretete jellemzi. Ahogyan Tóth Dénes írja: "Alig van mű Beethoven életében, mely hangulatában, tartalmában annyira ellentmondana a költő külső életviszonyainak."

A végrendelet utolsó sorai: "Így hát elvégeztetett. Örömmel megyek a halál elébe. Ha korábban jönne, semmint alkalmam nyílna tehetségem kifejtésére: súlyos sorsom is túlkorán érkezik s én későbbre várnám... De akkor is megnyugszom benne; hiszen végnélküli szenvedéstől vált meg. Jöjj hát, amikor tetszik, én bátran fogadlak. - Éljetek boldogul s holtom után ne feledjetek el egészen; megérdemlem, mert én is sokszor gondoltam rátok, hogy boldoggá tehesselek bennetek - legyetek is, kívánom!"