Azonnal műhely: Tóth Edu önálló estje

Az embernek mindig csak arra van ideje, amire igazán szeretné, hogy legyen, de én pont azt szeretem,
hogy soha nincs időm semmire.
Tóth Edunak hívnak, mindig is én voltam a kedvenc a családban, csak már nem emlékszem, melyikben.
No mindegy, ezt hagyjuk, nekem már a tanulóvezetők sem állnak meg a zebránál, az meg milyen már, amikor munkába menet pont az a busz üt el majdnem, amit éppen lekéstél?
Jó, tudom, tudom, a sors útjai kifürkészhetetlenek, de hol lehet itt rágyújtani? Persze ilyeneket nem kérdezek meg társaságban. Különben is, engem tradicionálisan neveltek, az Aladdintól például Jázmina dekoltázsa miatt voltam eltiltva, a Bogi pedig ma olyan titokzatosan viselkedett fizikaórán, hogy a tanárnő beírta hiányzónak.
Bogi a gerelyhajító csapat leggyönyörűbb reménysége, már az első edzésen kiszúrtam magamnak.
Mindig visszahoztam a rúdját, és bár sokat szaladtam, hálás szeme minden kilométert megért. Mindenki azt javasolta, hogy inkább a súlylökő csajokkal próbálkozzak, de tőlük mindig megijedek. Ebből talán már kiderül, hogy szerintem a rendíthetetlen lelki békénél talán csak a megingathatatlan nyugalom a fontosabb, de ezen most nem fogunk összeveszni.
Mindig is a kék volt a kedvenc színem, pedig a zöld, a Huckleberry Finn című ifjúsági regényből pedig
Huckleberry Finn a számomra legszimpatikusabb karakter, a Nils Holgerssonból pedig Kákalaki Akka, de Pocoknak is vannak jó pillanatai.
28 esztendős vagyok, örülök, amikor szerda van, és szeretem, ha eszembe jut a pin-kódom. A keresztrejtvényeket viszont utálom. Nekem ne mondja meg senki, hogy hány betű.
Ami a legfontosabb, hogy gondtalan, bohém kamaszéveim Pécs városában töltöttem, a közlésigényem már akkor is harmincötszöröse volt a megengedettnek, nem beszélve a többszörös skizofréniámról, amihez kezdek már lassan hozzászokni, annyi, hogy reggelente nehezebben jutok be a fürdőszobába, de a lényeg, ahogy ezt a kedvenc íróm, J. D. Salinger lezárná: Nem pofás kis történeteket várok tőled. A zsákmányodra vagyok kíváncsi!