Vendégünk a Nemzeti Filharmonikus Zenekar , Szimfónia Bérlet 7.

Világszerte ünnepelt és csodált sokoldalúságára utal, amikor kaméleonnak nevezi magát: tizennégy karátos fuvolájával mindig annak a zenei stílusnak a színeit, árnyalatait veszi fel, amelyet éppen játszik. Hacsaturján versenyművében szükség is lesz a színek változtatására, hiszen rendkívül változatos, hangulatokban gazdag opusról van szó. Eredetileg hegedűre íródott 1940-ben, az akkor még fiatal titán, David Ojsztrah számára. A pregnáns ritmusokban, egzotikus dallamokban bővelkedő alkotás rögtön keletkezése után a 20. század egyik legnépszerűbb versenyművévé vált, s mióta 1968-ban Jean-Pierre Rampal átírta fuvolára, ezen a hangszeren is gyakran hallható – Pahud a zürichi Tonhalle Zenekarral vette lemezre, 2003-ban. A hangverseny nyitányaként az orosz nemzeti zenei stílus megteremtőjének, Mihail Glinkának talán leggyakrabban játszott, fantasztikus sodrású alkotása hangzik el, az est második felében pedig a szláv zene másik híres darabját, Dvořák dallamokból kifogyhatatlan, pazar remekművét hallhatjuk.

Ruszlán és Ludmilla - nyitány

Glinka második operáját, a Ruszlán és Ludmillát 1842 októberében mutatták be Pétervárott. A Puskin-költemény nyomán alkotott, középkorban játszódó, mesehangulatú darabnak nem volt akkora sikere, mint korábban az Ivan Szuszanyinnak. A D-dúr nyitány viszont hamar közkedvelt hangversenydarabbá vált. Weber és Rossini erős hatásáról árulkodik ez a lendületes, vidám kompozíció. Felépítése szonátaszerű, viszonylag hosszú kódával. A rövid bevezető után megszólaló energikus főtéma az opera finaléjának fő dallamát előlegezi. Az F-dúr (illetve a reprízben A-dúr) hangnemű melléktéma nem más, mint Ruszlán szerelmes áriájának melódiája.

Fuvolaverseny

I. Allegro con fermezza II. Andante sostenuto III. Allegro vivace
A versenyműről azt hihetnénk, hogy olyan műfaj volt, amelynek kultiválását a harmincas-negyvenes évek-beli szovjet zenepolitika kevéssé szorgalmazta. Hiszen tisztán hangszeres, ebből következően szöveg nélküli zenéről van szó, amelyhez programot sem szokás írni, mint esetleg a szimfóniákhoz. Mindez a közérthetőség, illetve a direkt ideológiai tartalmak közvetítése szempontjából tűnhetett kedvezőtlennek. Természetesen lelkesítő kórustételek elhelyezésére sem nyílik mód egy koncertdarabban. Ráadásul a versenyműnek illik lehetőséget nyújtani arra, hogy a szólista bemutathassa magasszintű technikai felkészültségét, és a hangszerben rejlő hangzásminőségek sokféleségét. Az ilyesmit pedig szívesen ítélték el a mondott közegben az ún. "formalizmus" megnyilvánulásaként. Ám a versenymű mindennek ellenére a "klasszikus" sztálini időszak egyik igen fontos műfaja volt. A kulturpolitika ugyanis hajlamos volt arra, hogy a sikerélmény és a reprezentativitás érdekében bizonyos ideológiájával voltaképpen ellentétes elemeket is belefoglaljon a "szocialista realizmus" vagy a "Szovjet Zene" fogalmába. Ilyen megfontolásokból tolerálták, sőt esetenként támogatták a koncertáló használati zenék születését. Aram Hacsaturján (1903-1978) Grúziában született, örmény családban, tanulmányait Moszkvában végezte, majd ugyanott élt és alkotott mint szovjet zeneszerző. 1940-ben írt Hegedűversenyét később dolgozta át fuvolakoncertté. A műben a klasszicista folklorizmus jól bevált receptje szerint a keleti népzenei forrás egzotikus ritmusai és melódiái a nyugati zenei tradíció formai kereteibe illeszkednek. A vérpezsdítő ritmikájú, talán egyes barokk concertók motorikus lüktetését is felidéző első tételt keleties ékítményekben gazdag lamento (panasz-zene) követi a lassú tételben. A táncos zárótételt tematikus utalás köti a nyitótételhez. A Fuvolaverseny eredeti, hegedűs változatát Hacsaturján David Ojsztrahnak ajánlotta, aki az 1940-es moszkvai bemutató szólistája is volt. Művéért a zeneszerzőt Sztálin-díjjal jutalmazták.

IX. szimfónia e-moll "Az Újvilágból", op. 95

I. Adagio - Allegro molto II. Largo III. Molto vivace IV. Allegro con fuoco

Hogy 300 dollár sok-e vagy kevés - nézőpont kérdése. Egy este elverni nagy felelőtlenség. Egy olyan zenekari szimfóniáért azonban, amely már a bemutatón tomboló tetszést arat, szinte nevetséges alamizsna. Jó száztíz évvel ezelőtt persze más volt a pénz értéke. Antonín Dvořák bizonyára elégedetten tette zsebre az adományt. Az sem nyugtalanította különösebben, hogy a New York-i Nemzeti Konzervatórium pályázatán kiírt díjat véletlenül épp egy Antonín Dvořák nevű professzor javaslata alapján nyerte Antonín Dvořák zeneszerző. Ma parlamenti botrány kerekedne ilyesmiből, az értelmiség napokig gúnyosan mosolyogna és összeférhetetlenségről beszélne. 1893-ban senki sem rökönyödött meg. Az igazságot végtére is el kell fogadni. S mit tegyen a bíráló, ha meg van győződve róla, a pályázatra beérkezett művek közül épp az övé az, amelyik kimagaslik. Csakis ez képviseli méltóan az amerikai művészetet...

Mivelhogy alapjában véve ez volt a tét. Amerika ugyan kétségkívül a korlátlan lehetőségek hazája, ám a zeneművészet területén egyelőre kullog a vén Európa mögött. Ez nem maradhat így, gondolta a 19. század vége felé Thurber milliomos gyarmatáru-kereskedő kicsit unatkozó, kultúrára szomjas felesége, Jeanette asszony. Ő az, akinek hívására a nagy hírű cseh mester vállalkozott a tengerentúli útra, s arra, hogy új műveivel egyfajta mintát adjon az amerikai komponistáknak. 1892-ben foglalta el az új New York-i konzervatórium igazgatói állását, s hatalmas elánnal látott neki a feladatnak. 1893 első felében készült el az új szimfónia, év végén került sor a bemutatóra.

A közismert címet - "Az Újvilágból" - a szerző csak a komponálás befejezése után adta darabjának. Nem kétséges azonban, hogy kezdettől fogva tudatosan törekedett arra, hogy a kompozíciónak sajátos "amerikai" jellege legyen. A lassú bevezetéssel induló nagyszabású, szonáta jellegű első tételben például a melléktéma pentaton dallam. Nem "népdal", de mégis olyan jellegű, amilyeneket Dvořák korabeli gyűjteményekben láthatott, s talán még az utcán is hallhatott. A második tételben ugyancsak feltűnik ez a melódiavilág. Ezt az eredetileg Legenda címmel is ellátott darabot egy olvasmányélmény ihlette: Longfellow indiánokról szóló költeménye, a Hiawatha éneke. A harmadik darab mintha szembeállítaná a "modern nagyváros" nyüzsgő, hajszolt életét a távoli Közép-Európa, a nosztalgikusan felidézett cseh falu idilli világával. Izgatott, szűkmenetű imitációkban, egymást szinte kergető témákban gazdag főrésze után nyugodt C-dúr tánc szólal meg középrészként. A hallatlanul energikus dallammal induló finaléban az új melódiák, témák (köztük egy vérpezsdítő polka) mellett az előző tételeknek minden fontosabb zenei gondolata szerepet kap.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar története 1923-ban kezdődött, amikor megalakult a Székesfővárosi Zenekar, mely hamarosan Budapest zenei életének egyik központja lett. Alapító és 15 éven át vezető karmestere Bor Dezső volt.
A háború után Fricsay Ferencet és Somogyi Lászlót nevezték ki a zenekar élére. A két vezető karmester mellett, több, mint negyven alkalommal vezényelte az együttest Otto Klemperer, visszatérő vendégnek számított Doráti Antal.
Ugyanezekben az években kezdődött a külföldi vendégszereplések sora. 1952-ben, az akkor Magyar Állami Hangversenyzenekarnak elnevezett együttes, ideális vezető karmestert talált Ferencsik János személyében. Az 1960-as évektől a híres vendégdirigensek látogatásai ismét megszaporodtak, újra eljött Ernest Ansermet, Doráti Antal, Zubin Mehta, Lorin Maazel, Sir John Barbirolli, Leopold Stokowski, Claudio Abbado és Christoph von Dohnányi. A hangversenyeken közreműködő szólisták sora hasonlóképp figyelemre méltó: Szvjatoszlav Richter, Yehudi Menuhin, Anja Silja, Starker János, Ruggiero Ricci - csak néhány név a számos világhírű muzsikus közül, akik felléptek az együttessel. Ferencsik János halálával egy jelentős korszak zárult le a zenekar életében. 1987-ben sikerült megtalálni Ferencsik méltó utódát, a Magyarországon rendkívüli népszerűségnek örvendő, japán dirigenst, Kobayashi Ken-Ichirót, aki tíz évig állt az együttes élén.
1997 őszétől a főzeneigazgatói teendőket Kocsis Zoltán látja el. Segítőtársul, a fiatal magyar karmesternemzedék egyik legtehetségesebb tagját, Hamar Zsoltot kérte fel, aki 2004 júniusáig töltötte be az első állandó karmesteri posztot. 2004 áprilisától 2006 végéig az együttes állandó vendégkarmestere a nagyszerű klarinétművész és kiváló dirigens, Berkes Kálmán volt.
A zenekar jelentőségének és minőségének elismerését mutatja, hogy 1998-ban a Nemzeti Énekkarral együtt kiemelt nemzeti alapintézménnyé minősítették. Az elmúlt néhány esztendőben a zenekar rendkívül sok külföldi meghívást kapott. A New York-i Avery Fisher Halltól a tokiói Suntory Hallon át a birminghami Symphony Hallig, az athéni Megaron Musicostól a Colmari Fesztiválig arattak sikereket. 2003 februárjában adott New York-i koncertjüket a ConcertoNet című rangos internetes komolyzenei lap tekintélyes kritikusa az évad legjobb hangversenyének járó Lully-díjjal ismerte el.
A zenekar - az énekkarral és a kottatárral együtt - 2005 elején költözött be új otthonába, a Művészetek Palotájába, ahol 2005. január 8-án az együttes adta a legelső koncertet.
Az UNICEF Magyar Bizottsága 2006. december 1-jén a Nemzeti Filharmonikusokat az UNICEF magyarországi jószolgálati nagykövetévé nevezte ki.

Műsor:

M. I. Glinka: Ruszlán és Ludmilla - nyitány
A. I. Hacsaturján: Fuvolaverseny
A. Dvořák: IX. szimfónia e-moll "Az Újvilágból", op. 95

Közreműködik: Emmanuel Pahud (fuvola)

Vezényel: Kocsis Zoltán