Szarvasének

Zenébe, táncnyelvbe kódoljuk ennek alapjeleit, lírai szólamokban keressük a földi átváltozások, történetek égi mását, hogy végül - mint szomjazók - beléphessünk saját szent terünkbe. Ahhoz, hogy áthaladhassunk a metamorfózis jelképes hídján, el kell hagynunk a régit: a szülői házat, a kedvest, a népet, hogy megszelídítve annak tanúságait újjá teremthessük a szokott sémákat, és újjászülessünk magunk is.
Vallunk a keresésről, a mindenkor változó emberi állapotról, a vágyakról, a férfi és a nő metamorfózisairól, az elme és a szív fordulópontjairól, a köztes létről, az időtlenségről. Táncképekbe járjuk, kórusművekbe énekeljük, zenévé formáljuk a mélyünkben szunnyadó, közös gyökerek táplálékát. Kinyilatkozunk. Hisz a változás ajándék! Magunk felfedezésének útja, a világba való elrendeződés esélye.
A halál, a születés, az átalakulás, a szerelem, az idő és a hit örök emberi kérdések. És hogy az ember magát újrateremthesse: "nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból". A kezdet és a vég egyidejű: folklórba kódolt múltunk megtartó erejét éppen e drámaiság teremti, szellemi megújulásunk egyedüli esélyeként. A táncköltészet teremtő erejével: a születő és elhaló mozdulat színpadi igazságával vallunk e szakrális átlényegülésről, a hitben való megerősödésről József Attila örököseiként a világgal összetartozó lélekről:

"Kortyolgat az ég tavából,
villó aggancsa világol -
ága-boga tükörképe
csillagvilág mindensége."