Per aspera ad astra

Per Aspera ad Astra

Közreműködik:
Szabó Rozália – fuvola
Kodály Filharmonikusok

Vezényel: Káli Gábor

1823-ban Franz Schubert kísérőzenéjével Bécsben mutatták be Helmina von Chézy színművét, mely a Rosamunde, Ciprus hercegnője címet viselte. A zeneszerző tíz zeneszámmal gazdagította a darabot, nyitányt azonban korábban komponált művei közül kölcsönzött hozzá. A premieren még az Alfonso és Estrella című ifjúkori opera előjátéka hangzott el, az első kottakiadás azonban már a Varázshárfához írott bevezetést tartalmazza. Ez a Varázshárfa / Rosamunda nyitány c-moll hangnemű, szemlélődő, lassú bevezetésből áll, amelyet lendületes, a szonátaforma szabályai szerint építkező C-dúr tétel követ.   Bőséggel áradnak belőle a ragyogóan hangszerelt, behízelgő dallamok, ezért nem meglepő, hogy ez a sziporkázó muzsika Schubert egyik legnépszerűbb műveként talált helyet a repertoárban.

Mozart abban a vonatkozásban is egyedülálló életművet hagyott hátra, hogy a gordonka kivételével szinte valamennyi zenekari hangszer számára komponált versenyművet. Közülük a komponista által művészi szinten gyakorolt hangszerek (a hegedű és zongora) számára írottak emelkednek ki. A fúvós concertók létrejötténél szinte mindig egy-egy jelentős művészegyéniség megrendelése, inspirációja áll a háttérben. Így van ez a G-dúr fuvolaverseny esetében is, melyet 1778-ban írt a zeneszerző. Ferdinand De Jean holland művész négy fuvolakvartettet és három fuvolaversenyt rendelt tőle, a szerző azonban utóbbiak közül csak kettőt fejezett be (G-dúr, D-dúr), illetve egy C-dúr hangnemű Andantét, mely talán alternatív lassú tételként íródott. Mozart apjához küldött egyik levelében így fogalmazott: „egészen erőtlenné válok, valahányszor olyan hangszerre kell írnom, amelyet nem bírok elviselni.” Ezért nem meglepő, hogy ebben az időszakban nem hozakodott elő újszerű kompozíciós megoldásokkal, bevált módszerei szerint alkotott. A zeneszerző zsenialitását bizonyítja, hogy motiválatlansága ellenére is makulátlan, magasrendű élvezetet nyújtó versenyművet alkotott. A G-dúr fuvolaverseny tételei közül nemes dallamrajzával kiemelkedik a középső, D-dúrban megszólaló Adagio non troppo.

Beethoven V., c-moll („Sors”) szimfóniája nyitótételének főtémáját talán még azok is ismerik, akik nem tartoznak a zenerajongók körébe. Számtalan írás foglalkozik ennek az ikonikus sors-motívumnak elemzésével és értelmezésével, talán kissé háttérbe szorítva a mű egyéb erényeinek feltárását. Érdemes megfigyelnünk, hogy az „Ötödik” Beethoven szimfóniái között – sorrendiségében – nemcsak a középső helyen áll, hanem felmutatja az érett klasszikus szimfóniával szemben támasztott követelményeket is. Hiányoznak belőle az Eroicát, a Pastoralt, és a „Kilencediket” jellemző formai és tematikus újítások, ám ezzel szemben rendkívül erős melodikus és ritmikus karakterek és mély szenvedély jellemzik. Az „Ötödik” ősbemutatója a mai koncerlátogató számára elképzelhetetlenül hosszú – több mint négyórás – szerzői est keretében zajlott le a Theater an der Wien-ben. A műsorban Beethoven két szimfóniája, egy zongoraversenye, egy hangversenyáriája, három misetétele és Karfantáziája szólalt meg, közben pedig még a Mester zongora improvizációjára is sor került.