Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról

A darabról:

„Menni kéne…”, „Ringasd el magad…” „Hogyan mondjam el neked” – szinte nincs is ember, aki legalább életében egyszer ne hallotta volna ezeket az ikonikus dalokat, ne dúdolta volna ezeket a dallamokat, ne táncolt volna rá egy füstös házibuliban önfeledten, ne érezte volna azt élete egy adott pillanatában: róla szólnak. Már több mint negyven év telt el az első hazai rockmusical bemutatója óta, népszerűsége azonban nem fakul, az alaptörténethez pedig – egy férfi keres egy nőt a montanai rockfesztivál monumentális kulisszái között – egyre újabb és újabb jelentések társulnak, a szüzsé gazdagodik, árnyalódik, vagy bizonyos rétegeiben egyszerűen átalakul korunk változásainak hatására. Mert a szerelem, a veszteség, a felelősségtudat, a felszabadulás vágya, a buli, a „dobjuk el az agyunkat” kívánása – örökérvényű.  Ismerős-ismeretlen testek ölelkeznek a dinamitként robbanó, vagy az öntudatlanság állapotába lágyító zene hangjaira. Sokezres, sok tízezres tömeg, a drogok, a ritmus, a szex okozta kábulatban, ahol egy férfi keres egy nőt, egy nő a felejtést, más elvesztett, vagy sosemvolt gyökereit – és még többen keresnek menekülő útvonalat a hétköznapok kilátástalanságából…

„- Nem unatkozol, édes?

– Hogy unatkoznék, amikor egyedül vagyok. 

– Dehogynem unatkozol. Gyere át hozzánk!

… Mégiscsak lány volt, begombolatlan piros blúza szétlebbent a szélben, meztelen mellei fölött. Nem húzta össze.”

„Valaki mondja meg, ki hova érhet,

Milyen az íze az élet vizének,

Valaki mondja meg, a hosszú évek

Miért tűnnek úgy, mint egy pillanat,

Valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt,

Valaki mondja meg, hol maradt.”

Most, negyven év múltával az örökérvényű emberi történethez új, napjaink hangulatához, alapkérdéseihez is passzoló köntös járul: dinamikus, látványos, vibráló látomás, izgalmas hangszerelés, különleges hangi adottsággal bíró művészeink tolmácsolásában. Egy régi kedvenc kicsit másképpen – és nagyon nekünk.