Évadnyitó koncert

Közreműködik: Berecz Mihály – zongora / Losonczky Andrea – szoprán, Szabó-Füzesi Henrietta – szoprán,
Zádor-Gősi Enikő – alt, Bejan Miklós – tenor, Benczédi Hunor – basszus, Náray Máté – basszus /
Kodály Filharmonikusok / Kodály Kórus (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán)

Vezényel: Anton Shaburov

Johannes Brahms 1880 nyarán az ausztriai Bad Ischlben komponálta Akadémiai ünnepi nyitányát, amelynek megszületését egy személyes megtiszteltetés ihlette. A zeneszerző 1879-ben a boroszlói (Breslau, ma Wroclaw) egyetem díszdoktori címét kapta meg, és a kitüntetés köszöneteként egy nagyobb lélegzetű kompozíció megírására vállalkozott. A mű 1881 januárjában hangzott el először Brahms vezényletével. Alkotásában a komponista a könnyed hangvételt ötvözi a koncertnyitányok ünnepélyességével. Négy diákdal dallamát dolgozza fel, köztük a jól ismert Gaudeamus igitur melódiáját is. Brahms virtuóz hangszerelése révén ezek az egyszerű, közösségi énekek nagyszabású zenekari tablókat alkotnak. Derűje mögött Brahms mesteri formaérzéke és rendkívüli hangszerelési tudása bontakozik ki. Egyszerre idézi meg az egyetemi élet közösségi élményét és tudományos ünnepélyességét.

Sajátos formájával és műfajával Beethoven Karfantáziája különleges helyet foglal el a zeneszerző életművében.  A 1808-ban született darabban a szólózongora, a zenekar és az emberi hang együttese találkozik, mintegy előrevetítve az ikonikus 9. szimfónia Schiller-féle Örömódájának gondolatvilágát. A Karfantázia szabad, rögtönzésszerű zongoraszólóval kezdődik, majd a fokozatosan kibontakozó zenei folyamatba előbb a zenekar, majd egyre hangsúlyosabban az emberi hang is bekapcsolódik. A fináléban megszólaló kórus egyszerű, himnikus dallamot énekel, amely a zene, az öröm és az emberi közösség összetartó erejét fogalmazza meg. Zenei és gondolati értelemben is átmeneti mű: egyszerre őrzi a klasszikus korszak formavilágát és előremutat a romantika felé. 

Dmitrij Sosztakovics 1939-ben komponált VI. szimfóniája pályájának egyik legkülönösebb és legnehezebben megfejthető alkotása. A mű közvetlenül a rendkívül sikeres V. szimfónia után született, és már első hallásra is feltűnő, hogy egészen más irányba indul: a hagyományos szimfonikus felépítés helyett a lassú, monumentális nyitótételt két rövid, gyors tétel követ. A nagyszabású Largo komor, elmélkedő világot teremt. Hosszú dallamívei, sűrű harmóniái és gyakran kamarazenei finomságú megszólalásai különös, időn kívüli atmoszférát teremtenek. A tétel mintha belső monológ volna: nem egyetlen konkrét történetet beszél el, hanem bizonytalanságot, feszültséget és várakozást hordoz. Ezt követően szinte váratlanul tör be az Allegro tétel nyugtalan, groteszk energiája, amelyet a zárótétel, a Presto még tovább fokoz. A gyors tételek virtuóz, olykor szatirikus hangvétele éles kontrasztot alkot a nyitótétel komorságával. A finálé féktelen lendülete és humora azonban nem oldja fel a korábbi feszültséget; inkább új megvilágításba helyezi azt. A mű nem kínál egyértelmű programot, hallgatóját arra készteti, hogy a különböző zenei karakterek között maga fedezze fel a kapcsolatot.

– baljos –