Concertino: Purcell, Françaix, Britten

Közreműködik

Bogányi Bence (fagott)

koncertmester: Pilz János

Ha csak egyetlen fagottost hallgathatna egész további életében, az ő lenne – vallott Bogányi Bence játékáról a The Spectator újságírója. A Fesztiválzenekar művésze ezúttal Jean Françaix ritkán hallható versenyművének szólóját játssza. A könnyen fogyasztható, hol tangóra, hol ragtime-ra emlékeztető mű adja az évad első Concertino-hangversenyének gerincét. A Pilz János vezette kamarazenekari sorozat télből tavaszba fordító koncertjének elején Purcell színházi kísérőzenéjének tételei hallhatók, amelyek a mór Abdelazer és a spanyol királyné tragikus és megbotránkoztató történetét rajzolják ki. Az est második felében a tanítványi tisztelet szép példájaként Britten variációsorozata szólal meg, amelyet zeneszerzéstanára, Frank Bridge témájára írt, és amely meghozta számára a hírnevet.

Korának kiemelkedő női drámaíróját, Aphra Behnt gyakran támadták darabjainak bujasága miatt. A fogságban sínylődő, ott a spanyol király feleségét elcsábító, majd vele szövetkezve a királyt meggyilkoló Abdelazer története tényleg nem tündérmese. Félrelépések, árulások, erőszak, gyilkosság jelenik meg, végül a királyné és a címszereplő is meghal. A 17. század végi színdarabokhoz rendre társult kísérőzene, amely többek közt a mű elejét, végét és felvonásainak határát volt hivatott jelezni. Purcell vonósokra írt kilenc tétele között találunk nyitányt és több airt, valamint korabeli táncokat. A mű, amelyet a harminchat évesen elhunyt szerző halálának évében, 1695-ben mutattak be, néhány évvel később szvit formájában is megjelent.

A könnyed stílusú, mégis tartalmas zenét komponáló Jean Françaix a fafúvós hangszerek specialistája volt. 1979-es versenyművét Maurice Allard fagottművésznek ajánlotta. A nyitótétel – félrevezetően – síró zenekari ütemekkel indul, amit azonnal felold a fagott tangószerű, nyújtott ritmusokban gazdag zenéje. A lírai középrész után a tétel lassú szólóval és zenekari lecsapással zárul. Előkés, pattogó kíséretű scherzando következik filmzeneszerű középrésszel és sok skálával, repetáló szakasszal a fagottszólamban, majd a mélyvonósok baljós játéka vezeti be a bátortalanul kifényesedő lassú tételt. A szögletes motívummal induló fináléban a záróhangok előtt a nyitótétel első témája is visszaköszön a fagott kadenciájában.

„F. B.-nek: tisztelgés szeretettel és csodálattal” – írta a partitúra elejére Britten, miután négyhetes komponálás után kettősvonalat húzott annak a variációsorozatnak a végére, amelyet tanára, a zeneszerző és brácsaművész Frank Bridge vonósnégyestémájára írt. Britten maga is brácsázott, így a darab vonóstextúráit nagyon finoman dolgozta ki. A tíz variációban egyszerre parodizál műfajokat és mutatja be Bridge kiemelkedő személyiségjegyeit. Így elevenedik meg Bridge maga (téma), az ő mélysége (adagio), energiája (induló), bája (pastorale), humora (olasz ária), hagyománya (bourrée), lelkesedése (keringő), életereje (tremolo), együttérzése (gyászinduló) és tisztelete (unheimlich), mielőtt fúga és finálé zárná a művet.