BUBAMARA

A józsefvárosi gimnázium házi színpada máskor is vonzza a fiatalokat, de most különösen sokan gyűltek össze: az új darab szeplőit válogatja ki a színjátszókör vezetője....
Sára is jelentkezik Júlia szerepére, ám amikor fellép a színpadra, a hátába fúródik egy halk megjegyzés: „Júlia fehér volt..." Már nem is tud megszólalni, sebzetten botorkál ki a teremből.
Legszívesebben lemosná magáról a bőrszínével együtt a nevét is, mindkettőt: a Sárát, amit a cigányok védőszentjéről kapott, s a másikat még inkább... Bubamara. Katicabogár. Micsoda ostoba név! S milyen szeretettel tudja mondani mégis az anyja meg az egész család... A család, akik miatt évek óta annyi bántás éri. Mert „mások".
S hát lehet-e vigasz, hogy tengerkék szemével oly áhítattal nézi őt az a jóképű fiú a negyedikből...
Szerethet-e cigánylány fehér fiút? S ha igen, vajon mit szól ehhez a fiú anyja, az a márványbőrű szépasszony? És mit szólnak a lányok, ha mégis ő kapja a szerepet? Aztán ott van még a bátyja, akinek zenekara van, folyton cigánydalokat énekel, és akit meg éppen az dühít, hogy Sára-Bubamarát képesek megtörni ezek a nagyképű fehérbőrűek...
Már csak egy kérdés maradt.
Tudunk-e, képesek vagyunk-e élni – mi több: szeretetben élni - egymás mellett?
„Nem hiszek a másságban – városi ficsúrok találják ki maguk andalítására. A cigány – cigány, ugyanolyan. A mienk. A mifajta. Nincs másság. Mienkség van." /Gyurkovics Tibor