Bécsi klasszikusok I.

Bényi Tibor előszava:

Az 1773-ban született Esz‐dúr vonósnégyes (Milanói szimfónia) a kvartett-szimfónia kategóriájába tartozik. Nem Haydn hatása alatt, hanem olaszos lendülettel, három tételben tömören fogalmazva egy éneklő allegro, egy operaária‐szerű lassú tétel és egy szimfonikus finálé formájában íródott. 1786‐ban a „Figaro“‐ val egy időben, a nagy opera komponálása által szikrázó hevületben írja Mozart az A‐dúr zongoraversenyt. Mint szimfonikus koncert ismert, de szerkezetében mégis egy igazi kamarazenei kompozíció. A szonátaforma kiegyenlített arányai és a tételek közötti tematikus kapcsolódás Beethovennek és a nagy romantikusoknak mutat utat. Különösen a szokatlan fisz‐moll hangnemben felhangzó melankolikusan vigasztaló lassú tétel idézi a „Figaro“-ban átélt lelkiállapotot. Isteni adományként olyan dimenziókba jut el a zenélés határait feszegetve, ami kizárólag neki adatott meg, és máig a legtökéletesebb Mozarti hangzásként él bennünk. Bécsben 30 évvel később - de lelki közelségben Mozarthoz – 1816 őszén a 19 éves Salieri tanítvány Franz Schubert befejezi a B‐dúr 5. szimfóniát. „A könnyű lélek legtöbbször nehéz szívet takar“, írja maga Schubert ebben az időben. Mozart hatása alatt, de egyéni természetességgel nyílik ki előttünk az igazi Schubert. A szenvedés és boldogság érzete párosul a legnemesebben egyszerű zenei fogalmazással. Idézzünk Schubert 1816 június 13-án írt naplójából: „Egy fényekkel telt szép nap élménye hatja át az egész életemet, mintha a távolban halkan visszaverődnének Mozart varázshangjai. Megmaradnak ezek a szép léleklenyomatok, amit az idő és a körülmények sem tudnak kitörölni, és az élet sötét pillanataiban távoli reményként fénylenek előttem. Ó Mozart, halhatatlan Mozart, mennyi jótékony élménnyel járultál hozzá egy reménytelibb, szebb élethez lelkünkben.“

Hallgassák örömmel!